Ősszövetség, ahol a szellem és a lélek összeér!

A szkíta lelkiség háttárs-eszménye – az adott szó szentsége, az egymásért vállalt felelősség és a közösségi szellem – mélyen rezonál bizonyos védikus és gnosztikus tanításokkal. Őseink szkíta, nemzeti és népi szertartásrendje nem pusztán történeti vallási forma volt, hanem egy időtálló, szakrális életfelfogás kifejeződése. Ennek mélyrétegei meglepő tisztasággal visszaköszönnek a védikus dharma rendjében és a gnosztikus lélekközösség eszményében is.

A szkíta „háttárs” fogalma – egymás fedezése, az igaz szó megtartása, az önfeláldozás készsége – rokon a védikus testvériséggel és a gnosztikus közösségi tudattal. Mindhárom hagyomány az igaz szó, a belső rend és a szellemi hűség megtartását tekinti a legfőbb erénynek. Azt a belső rendet tekinti elsődlegesnek: azt az élő törvényt, amely nem kívülről kényszerít, hanem belülről kötelez. Az igazság nem tan, hanem tartás.

A harc ezekben a hagyományokban soha nem öncélú. A küzdelem a szakrális rend védelmét szolgálja: Arjuna harca Kṛṣṇa útmutatásával, a gnosztikus lélek küzdelme a világ illúzióival, vagy a szkíta ember helytállása mind ugyanarra mutat – a Fényhez való hűségre egy zavarodott világban.

Ezért a szkíta örökség nem zárvány a múltban, hanem élő, egyetemes üzenet. Nem etnikai emlék, hanem emberi lehetőség: hogyan él az ember, amikor még tudja, miért adja a szavát, és miért áll ki a másikért.

A történelem azonban nemcsak megőriz, hanem torzít is. Ami eredetileg élet, szerelem és szövetség volt, abból idővel hatalom, bűntudat és félelem lett. A szakrális rendet intézmény váltotta fel, a belső törvényt külső kényszer, az örömhírt pedig szenvedéstörténet. Nem a tanítás romlott meg, hanem a közvetítés: az élő forrást kőmederbe zárták.
Ám ami egyszer igaz volt, az nem évül el. A mag nem pusztult el, csak föld alá került.

„Megpróbáltak eltemetni - nem tudták, hogy MAGok vagyunk!” – Géczy Gábor

Ebben az értelemben az ősszövetség nem az újszövetség előképe, hanem annak valós alapja: az élő szeretet-szövetség, amely megelőz minden írott törvényt. Csak egy ilyen időtlen, egyetemes ősszövetség képes ellensúlyt képezni azzal a káosszal szemben, amely akkor keletkezik, amikor az élet minden szintjét kiszárítja a hatalomvágy és az önérdek.
Még konkrétabban: ez az ősszövetség (mely valós előkészítője volt az újszövetségnek) működtetése képes világunkat megmenteni attól a káosztól, amikor minden erőforrást kiszívnak világunk vezető parazitái bármi áron.

Bíró Lajos kutató ezt így fogalmazta meg:
„A Szerelem Szentsége az igazi Jézus-tan, mint ahogy az egyenlő szárú kereszt a nemek egyesülésének ősi jelképe volt, amit az ál-kereszténység a kivégzőeszközre cserélt. Örömhír helyett a kínzás és a szenvedés kultusza lett.”

Mindez azonban nem vád, hanem felismerés – és feladat. A megújulás nem eszmei forradalom, hanem gyakorlati emlékezés. A szakrális közösség nem intézmény, hanem élő szövetség: emberek közötti bizalom, megtartott szó és közösen hordozott felelősség. Nem nagy rendszerekben, hanem kis körökben születik meg újra a rend.

Ha minden településen létrejön akár csak egy ilyen szakrális mag, az már nem utópia, hanem hálózat. Nem uralkodik, hanem megtart. Nem hatalmat épít, hanem tartást ad. Így válhat a múlt öröksége a jövő alapjává – nem visszatérésként, hanem beteljesítésként.

„Szeretetváros és Boldogságfalu!” – fogalmaz Varga Csaba.
És valóban: szökkenjen szárba minél több mag!