Ahhoz, hogy bárki fogalmat alkothasson a címben felsorolt látszólag egymástól idegen fogalmak közös nevezőjéről és lehetséges összetartozásáról, elöljáróban szükséges meghatározni, mit is értsünk a talányos kifejezéseken.
A spiritualitás az emberiség egyetemes szellemi hagyománya, mely eredetileg csak az érdeknélküli szereteten alapuló világképeket jelentette. Közös nevezőjük a nyelvi különbözőségek ellenére, hogy egyetemesek, alapvető egyezőségeket mutatnak. Ezek legjellemzőbb megnyilvánulásai a világ és az ember égi-szellemi eredete, az egységélmény, az alászállás, az eszmélés és a visszatérés az őseredeti állapotba. Minden ihletett hagyomány közös nevezője az együttérzés, az érdeknélküli szeretet.
A magyar lelkiség az írástudók (skolasztikusok, akadémikusok) által pogánynak nevezett világszemlélet és életgyakorlat. E fogalom eredetileg a főáramú többségitől eltérő vidékit jelentette a nagyvárosi írás-tudók felfogásától megkülönböztetendő. A pogány szó szándékolt rossz másodjelentése: csökött, fejlődésképtelen és megsemmisítendő. De kik is használják e jelzőt a magyar lelkiség képviselőire? Ezért szükséges a következő fogalom tisztázását elvégezni.
Az őskeresztény világkép alapvetően más, mint a kereszténynek hitt vallás és egyház. A keresztény hitbe visszaoltott judaizmus ószövetsége érvényteleníti és sok ponton ellenkezőjére változtatja az alapító Jézus Krisztus szeretetvallását. Ezért szükséges világosan szétválasztani – nem etnikai alapon – az ó- és újszövetség tanítását, magában az újszövetségi könyvekben is, mert azokat is megváltoztatták annak érdekében, hogy összeilleszthetővé váljon a judaizmus felsőbbrendűsége Jézus tanításával és életáldozatával. Amennyiben sikerül tisztázni, hogy a kereszténység nem azonos ma a kétezer év előttivel, akkor máris értelmét veszti a mesterkélt szembeállítása a pogány szóval.
A legnagyobb kakukktojás szövegünkben a testelfogadás. Mi köze testünk elfogadásának, pontosabban szégyenérzet-nélküli elfogadásának a magyar lelkiséghez, vagy a kereszténységhez, egyáltalán bármi valláshoz? Kondicionált tudatunk az élet minden területén, a szellem, a lélek és az anyag területén is illuzórikusan, hamisan láttatja velünk világunkat és önmagunkat is. Nem csak magyarságunkban és kereszténységünkben vagyunk tehát egy pusztító világerő által félrevezetve, hanem Istentől kapott földi járművünk és templomunk, a testünk megítélésében is. Már az ószövetségi teremtéstörténet félrevisz. Azt sugallja, hogy a tudás megszerzésével együtt jár a testi szégyenérzet eluralkodása az emberen, holott a félelem megjelenésének lett a következménye és kivetülése testi szinten. A testelfogadás tehát őseredeti állapotunk elfogadása az anyag szintjén. Testünk nem szégyen! De nem is vásári mutogatni-való! Mert a testünk áruba bocsátása, kezdve az érzéki öltözködés utcai viselésével, éppúgy a polaritás világának hazug illúziója, melynek minden percben bedőlünk, ki így, ki úgy. A polaritás egészségtelen végletei helyett ajánlott önmagunk és társaink testének teljes elfogadása és különbözőségének maradéktalan elfogadása.

Mit jelent ez? A spiritualitás olyan gondolkodásmód, világkép és életvezetés, ahol az ember eljut oda, hogy minden eredete a magasabb felől ered és nem az alacsonyabb szerveződés felől. Az élet a magasabb szintről bomlott ki, sűrűsödött anyagivá, egyre kevesebb kiterjedésűvé. Korunk és helyünk három térdimenziója és lineáris idővonala nem a legalacsonyabb, de messze nem a legmagasabb elérhető létezési forma, egy állomás, melyről csak útnak indulni érdemes, semmiképp nem várakozni, főleg nem elaludni, ahonnan kapuzáráskor kitesznek, mint valami hajléktalant.
Kinek van hajléka? Annak, aki úton van és halad, magasabb vezetés által. Magasabb vezetés nélkül nincs haladás, csak helybenjárás, ördögi körök, és csapdába esett energiák. Egónk törekvései a szerzésre, a birtoklásra, az érdekérvényesítésre mind ilyen csapdába esett törekvések, melyek láncolatából csak egy vagy több aha-élmény ébresztheti fel a tévelygőt.
Az aha-élmény a csapdánk tetején ejtett lyuk, melyen átsugárzik a létezés ragyogása, az útonjárás élményének fénye.
Hogyan lehetünk képesek nem csupán meglátni ezt a fényt, ami bevilágítja csapdánk üregét, hanem segítségével elindulni kifelé-felfelé. Először is, el kell indulnunk, nem elég rajta elmélkednünk, mert az elménk magának követeli a vezetést, a gyeplőt önként a kezéből ki nem adja.
Az egós elme uralma alól két módszer vezet ki. Az ősi szellemi iskolák és hagyományok fáradhatatlan gyakorlás által tanították meg az útonjárót akadályai leküzdésére, ahogy a buddhizmus teszi ma is ön-munkálkodásra véve rá a jelöltet. Ám történt egy hídverés kétezer éve, ami Jézus Krisztus földi testetöltésével vette kezdetét és megváltói keresztáldozata által teljesült be. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az Abszolútum, Isten első számú kiáradása, népiesen: az Atya elsőszülött Fia döntött úgy, hogy a szellemvilág elpártoltjai megmentésére indul, miután korszakokon át tévelyegtek egymást még sűrűbb anyagba – létezésekbe kényszerítve.
Nagy kegyelem volt ez a Gondviselés részéről, hogy ezt a Megváltási Tervet számunkra megvalósították számtalan akadály és ellenérdek ellenére. Jézus földi életével, és halálával legyőzte az anyag sűrűjében tartó lényeket, uralmukat megtörte.
Korunk küzdelme arról szól, hogy az anyag és illúziók rabságában tartó erők elhitetik velünk, teli torokból harsogják felénk, hogy majd ők boldogítanak bennünket, és itt a földön kiélve érezzük jól magunkat, mintegy szerződést tolnak a kezünk alá, melyet aláírva gondtalan éveket kapunk, de a kölcsönt kamatostul hajtják be azon, ki fejét igába hajtja. Aki az idejét odaadja a mulandóság élvezetéért, az elveszti képességét arra, hogy mikor az időtlenségbe lép, földi testét, ruháját levetve, hogy magasabb osztályba lépjen, ellenben pár évtized mulandó gyönyörért vagy sikeres földi életért cserébe korszakokra magát a bukott analógiák szolgájává teszi.
Ezzel szemben Jézus legyőzte a mulandóságot, és kiutat, hidat teremtett az időtlenség felé. Ettől krisztocentrikus út kereszténynek lenni. Az egzotérikus, avagy vallásos keresztények viszont beleesnek abba az elmecsapdába, hogy külsőleg, kenőcsként kenik bőrükre hitüket, nélkülözi a belső megélést, azaz nem bontják le egójuk uralmát, azaz nem tartanak örvénylő gondolataikban szünetet, ezáltal nem engedik be a gomolygó felhők között a Nap sugarát, hogy lelküket megérintse. Ebben persze fokozatok vannak, nyilván ez a dogmatikus elemzőkre igaz, a misztikusok kisszámú csoportjára kevésbé.
A spiritualitás olyan egyetemes hit, mely nem zár le egy ember által szűkített rendszerre, hanem meglátja a jelen vallásai közt az átjárhatóságot, értelmetlennek talál minden kirekesztettséget, alapértelmezetté tesz minden más felfogás elfogadását. Amitől elzárkózik viszont az, ami szétszór, ellenségességet szít, és lehúz. A spiritualitás ezoterikus út, mely a hitet egy állomásnak veszi a tudás felé vezető úton, ami nem azonos a földi tudással. A szellemi tudás nem kívülről szerzett ismeretek véges mennyiségéből áll, hanem egy belülről megélt, kapott bizonyosságból táplálkozik. Az ezoterikus nem elhiszi tapasztaltabb vezetője eredményeit, hanem hasonló élményekre tesz szert küzdelmes útján. Azaz készen semmit nem kap.
De mitől Krisztocentrikus út ez, azon túl, hogy Jézus megváltó halála feszítette ki e hidat a két létbirodalom között. Attól, hogy Általa hatékonyabban található meg a kivezető Út, azaz olyan mélyen tévedtünk már be a dzsungel-labirintus sűrűjébe, hogy kivezető fonál, lámpás nélkül csupán statisztikai esélyünk lenne innen, ha statikus lenne a rendszer, de nem az! E dzsungel folyton örvénylik, perisztartikája egyre mélyebbre rántja az öntudatlan tévelygőket. Attól Megváltó-központú út ez, hogy Jézust elfogadjuk vezetőnknek, aki kivisz az örvényből, és átemel a Mennyei Törvénybe. De ezt nélkülünk nem teheti meg. Álló járművet nem tud kormányozni. De indulás előtt át kell adnunk életünk kormányzását Neki. És ügyeljünk arra, hogy elemző elménk ne fogja be folyton intuitív lelkünk fülét, különben nem tud e vezetés megvalósulni, egónk folyton visszarántja a kormányt.
Tehát a sorrend: életünk vezetésének felajánlása, elindulás, és folytonos szinkronizálás a belső hanggal, mely leginkább a megteremtett belső csendben tud szólni, illetve hallatszódni.
Az egós elme ilyenkor megkérdi, mi a különbség, hogy Jézusnak adom át életem vezetését, vagy kötöttségek nélkül szabadon bolyongok kedvem és akaratom szerint. Ez a kérdés az élet nagy illúziója, erre a választ, aki megérti nagy tehertől szabadul meg. Az egós elme vélt szabadsága nem tárulkozik fel mindaddig, amíg énünket, csak személyiségünk kézzelfogható részével azonosítjuk be. Személyiségünk racionális gondolkodó elméjén túl áll egy érző-intuitív tudattalanból is, melyet most nem érdemes tovább bontani. A gondolkodó elme énünk férfias vonatkozása, lelkünk nőies fele (és nem tizede!) viszont korunkra teljesen háttérbe szorult. A szellemi út a harmóniáról, a belső békéről szól. Addig ez el sem kezdődhet, amíg tudatunk kiegyensúlyozását el nem kezdtük, zenével, katarzisokkal, meditációval és csenddel. Ilyen gyakorlatsort követően lesz egyértelmű, hogy amit korábban korlátlan szabadságnak véltünk legmélyebb rabságunk volt. Amint közelítünk intuitív-érző énünk egyenlő részvételéhez, annál inkább lehull a lepel korábbi illúzióinkról.

Hagyomány kontra new age

Minden ember eredendően spirituális. Egyszerre szellemi és természeti. A vallások csak emberi közösségek, melyek bizonyos távolságra eltávolodtak a természettől és a spirituális világrendtől, vezetőik megállapodnak egy mindenki számára előírt szabályrendszerről.
A fentiek ismeretében kijelenthető:
1. Kirekesztés helyett elfogadás
A spiritualitás nem kirekesztő, hanem elfogad minden olyan világképet, hitet, mely érdek nélkül való és az Abszolútummal való egységet tanítja és éli. Szemben a vallások egy része kirekesztő, kizárólagosságot és felsőbbrendűséget hirdet, mikor eszköze volt rá a történelemben, erőt alkalmazott kizárólagossága, hatalma biztosítása érdekében. A spiritualitás nem alkalmaz erőt, mert maga az erő! Azon vallás képviselői, melyek leginkább hallatják hangjukat a kirekesztettség ellen, ők maguk leginkább kirekesztőek. Ezért nehéz közéjük bekerülni, köreik zártak, még egymással szemben is ellenségesek. Közéjük tartozni vagy származás, vagy hazugság által lehet csak, őseimet közéjük tartozónak vallom.
2. Hatalom helyett erő
Amíg a spiritualitás csak ihletője egy államrendnek pl. taoizmus, átjárja azt, addig a vallás vagy uralja a társadalmi rendet, vagy teljesen elszakad tőle, azzal köszönő viszonyban sincs. A vallás hatalmat gyakorol, de nincs birtokában mulandóságnak alá nem vetett erő, addig a spiritualitás elterjedtsége delén sem uralkodik, hanem az abban élők életét szolgálja. Az erő nem alkalmazás és a nincs visszabántás jellemzi, legmagasabb fokán az ellenségszeretetben valósul meg.
3. Gőg helyett alázat
Az erő nem alkalmazás alázattal társul, a külső erő alkalmazása pedig gőggel. A spirituális világ-kép tanítói mindig szolgálnak, a vallás képviselői legfeljebb ha beszélnek róla.
4. Meghasonlottság helyett hitelesség (a tett és a szó fedése)
A spiritualitásból azáltal lépett ki a társadalom, hogy a tett elvált a kimondott szótól. A vallások korrupt voltát legjobban ezzel lehet felismerni, hogy megmérjük a szószékről hirdetett alázat mértékét és összevetjük a képviselői szolgálatával. A szegénységi fogadalmat és a barokk pompát.
5. Mulandóság helyett örökkévalóság
A spiritualitás az Abszolútum természete, időtlen, nem függvénye társadalmi rendnek. A vallás a tükör által homályban látó emberek írástudóinak elme által alkotott rendszere. A spiritualitás csak szív által élhető meg, ismerhető meg, a vallások gyökerét is azon dolgok alkotják, melyek elme által nem érthetőek, ennyiből spirituális eredetűek, de napi alkalmazásuk betartatását már nagyobb részt elméből irányítják.
6. Polaritás helyett egység
A spiritualitás szerint minden és mindenki Egy. A vallások nagyobb része ezzel szemben a fény és árnyék ellentétére feszíti fel magát. Az egységélmény szükségképpen egy magasabb tudatossági fokot is igényel, míg a poláris világkép a hétköznapi érzékszervek által elénk tárult megisme-résből adódik. 
7. Elvilágiasodás (felvilágosodás, új világrend) helyett Világosság, megvilágosodás
A vallások hatalmuk elvesztésével űrt hagytak hátra maguk után. Szerepük periférikussá vált. Az emberek életében nem játszik központi szerepet, szertartásaik külsőségeire redukálódik. Az új világrend a spiritualitásra emlékeztető módon újra egységet hirdet, melyet új kornak nevezett el. De az új világrend egysége nem szolgálatból és elfogadásból áll, hanem a vallások egységéhez hasonlóan erőalkalmazásból, de ez most nem hatalom, hanem háttérhatalom, nem szintézis, hanem szinkretizmus. A vallások nagy keverékéből nem ételt főztek, hanem moslékot nyomnak le az emberiség torkán. Az új világrend hatalma nem fegyverek által biztosított, hanem pénzügyi manipulációk és médiahazugságok által. Korábban ezt rabszolgatartó társadalomnak, ma demokráciának hívják. Minden idők legnagyobb hazugsága zajlik most világbéke megteremtése címen, amit joggal nevezhetnénk 3. Világháborúnak.
8. Léthazugság helyett leleplezés – menekülés helyett szembesülés
Történelmünk nem más, mint a léthazugság különböző fejlődési állomásainak lépcsőfokai. Az új világrend ezt a léthazugságot kívánja bebetonozni az új kor nevű szinkretista vallási csokrával. A leleplezés egyéni szinten szembesülés azzal, hogy kiestem az égi rendből, társadalmi szinten pedig hamarosan kiderül a hirdetett világbéke törekvések mögött milyen szándékok állnak.

1. Rangsorolás. Minden szellemi életet élő ember szükségképpen zsinórmértéket keres magának. Így van ez a vallásos beállítottságú útkeresővel, csakúgy, mint a spirituális felfogásúval is! A vallásos keresztények a Bibliát tartják irányadónak, míg a spirituális keresztények, az őskeresztények pedig csak Jézus szavait. Ehhez csupán annyit fontos hozzátenni, hogy ez nem szűkítést jelent, ellenkezőleg, Jézus szavait fogadják el irányelvként és valamennyi tanításával egyező hagyományt, tanítást és üzenetet. Ezért egyetemes a spirituális ember világképe, szemben a vallásos egyén speciális világnézetével, mert az emberi tekintélyen, tehát érdeken alapul, míg a spirituális szemlélet nem ismer el földi tekintély, ahogy érdeket sem.
2. Áldozatvállalás. Egy út követőjévé, azon járóvá válni nem lehet anélkül, hogy a többit el ne hagynánk! A vallásos mentalitásra éppúgy vonatkozik, mint a spirituálisra, hogy lemondások nélkül ez nem gyakorolható. Mely dolgokról kell lemondani a haladás érdekében? Eddigi életünk szinte minden korábbi megszokását el kell hagyjuk ahhoz, hogy ezen az úton érdemben haladjunk, és ne csak elhitessük környezetünkkel és magunkkal. Ezek a kényelemszeretet, az érdek, az önáltatás különböző formái, mint a „nincs kedvem” és a „nincs időm” ismételgetései, vagyis búcsút kell intenünk a vágyak alóli uralom minden formájának, melyek a kéjvágy, bírvágy, hatalomvágy! További két ilyen kerülendő tulajdonság a harag és a tudatlanság.
3. Alapalázat. Elvárom, hogy embernek tartsanak, és én is embernek tartok mindenkit. Másnak sem kívánok olyat, mi nekem árthat. Ezek az elvek függetlenek minden vallástól, az ember lelki génállományának alapjai. Alázat szükséges továbbá ahhoz, hogy beismerjem, hogy emberi létem nem végső foka a szellemi fejlődésnek, és azáltal, hogy belátom, hogy a szellem határozza meg az anyagot, szükségképpen vannak nálunk fejlettebb létformák, nem hihetem azt, hogy a világ dolgairól végső következtetéseket vonhatok le. Kis pont vagyok a világegyetemben, ahogy a teremtett világban is. De felismerem azt, hogy az Isteni Kegyelem hatalmas, mert a legkisebb pontot is számontartja, és boldogulását szívén viseli.
4. Gondolkodás-átalakítás. Ahhoz, hogy belátásra jussunk, és megfelelő irányba kormányozhassuk életünk hajóját, előbb meg kell fordulnunk! Pontosan szembe azzal az iránnyal, amit eddigi földi életünkben a fülünkbe harsogtak. Metanoia nélkül nincs látás, csak homály, nincs úszás csak sodródás.
5. Érdeknélküliség. Más szóval szeretet! Három foka az érosz, philosz, és az agapé. Az érosz a testi vonzalom, mely soha sem érdek nélkül való, ahogy a barátság már nem érdeken alapul, ha helyesen élik azt meg. A testi vonzalom csak akkor hordoz áldást, ha az érdeknélküli kitartó szeretetnek rendelik alá, ellenkező esetben a mulandóság szolgálja, a pénzszerzés kényszerével és a hatalomvággyal együtt. Az agapé pedig a szeretet legmagasabb foka, az Isteni szeretet, a megbocsátás, az ellenségszeretet, és az önfeláldozás szintje.
6. Önuralom. Az egyetlen, akin uralkodhatunk saját magunk. Mások szolgálata a legfőbb erény, amelyben érdemes élenjárni. Soha ne akarjuk mások idejét beosztani, és ne hagyjuk sajátunkat elszaladni!
7. Szolgálat. Életünk végén egyedül a szolgálatban élenjárót illeti meg az elsőbbség!
8. Következetesség. Szüntelen kitartás a megismert legfőbb jó mellett, mindaddig, amíg annál jobbat nem találok! A szellemi keresztény számára Krisztus követésénél nincs jobb annál, mint Aki a mindentadásban mutatott példát, értünk akkori mindenét, földi életét áldozta fel.
9. Bekapcsolódás szüntelenül a kikapcsolódás vágya nélkül. Bekapcsolódás az Isteni Egységbe nem csak munkát ad, de fel is tölt, közben az ember nem fárad el. A kikapcsolódás a meg nem tért ember illúziója, amit még kifejezőbben szórakozásnak is hív. Ez szétszórtság, szétdobáltság. Görögül a Szétdobáló: Diábolosz. Innen ered a nyugati nyelvek ördög szava.
10. Egyetemesség élményét nyújtja minden Istenélmény. Tekintet nélkül felekezetre, irányzatra, ez az egységélmény eloszlat minden korábbi kétséget.