Mircea Eliade munkásságában a szent és a profán közötti különbségtétel központi szerepet kap. Szerinte a vallásos ember számára a világ nem homogén; bizonyos helyek, idők és cselekedetek szentek, mert kapcsolatban állnak a transzcendenssel. Az ember vallásos viselkedése hozzájárul ahhoz, hogy megőrződjék a világ szentsége.

A keresztény hagyományban az életszentség gyakran az Istenhez való hasonlóságra való törekvésként jelenik meg. A mindennapi cselekedetek Isten dicséretévé válhatnak, ha azokat szeretetből és hittel végezzük. Ez a szemlélet összhangban van azzal a gondolattal, hogy az ember minden tevékenysége lehet imádság, ha azt Isten iránti szeretetből teszi.

A keleti vallásokban, mint például a hinduizmusban és a buddhizmusban, az életszentség gyakran a mindennapi cselekedetek tudatos és figyelmes végzésében nyilvánul meg. A hindu Bhagavad Gítá tanítása szerint az ember akkor éri el a legmagasabb rendű állapotot, ha kötelességét végzi anélkül, hogy ragaszkodna a cselekedetek gyümölcséhez, így minden tettét Istennek ajánlja fel. Ez a szemlélet arra ösztönöz, hogy minden cselekedetünket szentként éljük meg, függetlenül annak látszólagos jelentőségétől.
A „Tat tvam asi" (Te is az vagy - Te és az Isten Egy vagytok) és „Aham Brahmasmi" (Brahman vagyok) a védikus filozófia, különösen az Advaita Védánta alapvető tanításai, amelyek szerint minden létező az egyetemes tudat, Brahman (Abszolútum) megnyilvánulása.

Ezek az állítások azt fejezik ki, hogy a létezés alapvetően szent, mert minden lény, minden dolog ugyanabból az isteni forrásból ered. Az ember felismerheti saját isteni természetét, és így minden cselekedete, gondolata és szava szentté válik, amikor tudatosan a legmagasabb valósággal azonosul.

A buddhizmusban pedig a tudatos jelenlét gyakorlása révén a mindennapi tevékenységek is a szellemi fejlődés eszközeivé válhatnak.

A gnosztikus kereszténység, a taoizmus és a zen buddhizmus is egyaránt felismerik a szentséget az élet minden formájában, de eltérő szemléletmódokkal közelítik meg ezt a valóságot. A gnosztikusok szerint az anyagi világot egy alsóbb isten (demiurgosz) teremtette, ezért az anyag önmagában tökéletlen, de az emberben jelenlévő isteni szikra révén minden megszentelődhet, ha felismerjük isteni eredetünket. Ezzel szemben a taoizmusban a Tao mindent átható egyetemes rend, amelyben minden létező részesül, így minden természetes jelenség és tett magában hordozza a szentséget. A zen buddhizmusban a szentség a teljes jelenlét és tudatosság által válik megtapasztalhatóvá, ahol nincs külön szent és profán, mert a mindennapi tevékenységek éppúgy lehetőséget kínálnak a megvilágosodásra, mint a formális meditáció.

Ezek a perspektívák mind azt hangsúlyozzák, hogy az életszentség nem csupán a vallási rituálékban vagy a templomi szertartásokban valósul meg, hanem a mindennapi életben, a hétköznapi cselekedetekben is, ha azokat megfelelő szándékkal és tudatossággal végezzük. Mindegyik hagyományban közös, hogy a szentség nem egy elkülönült, különleges állapot, hanem a létezés mélyebb tudatosságának felismerése.

Wass Albert nem a szokványos kereszténység istenfélelmet prédikáló papjait és lelkészeit idézi műveiben, hanem népünk „öregjeinek" életszentségét eleveníti meg.

„Minden, ami körülöttünk van, Isten. A fák, a virágok, a madarak, az emberek... minden. Még a juhok is. A szél, a víz, a tűz... a fák illata éjjel... minden Isten. Ha a lelkünkön keresztül nézzük.”
„A szavakban rejlő igazságok nem komoly igazságok. A valódi igazságok a tettekben vannak.”

Ezek az idézetek azt sugallják, hogy a világ minden része isteni, és hogy a tetteinkben nyilvánul meg az igazság, ami összhangban áll azzal a gondolattal, hogy a tudatos ember minden cselekedete megszentelt.

Az ősiségben, nyomokban a közelmúltig, minden szakrális eredettel bíró ősnép (előfeltétele) nem élte meg külön a szakrális és profán fogalmát!
Az emberi élet minden mozzanata, a mindennapi tevékenységek éppúgy, mint az ünnepi szertartások, az isteni jelenlét és szentség kifejeződései voltak. Wass Albert gondolatai is tükrözik ezt a szemléletet, amikor Isten jelenlétét a természetben és az egyszerű cselekedetekben is felismeri. Hasonlóan, a védikus tanítások – különösen a Bhagavad Gítá útmutatásai, valamint az Advaita Védánta alapelvei, mint a „Tat tvam asi” (Te is az vagy) és „Aham Brahmasmi” (Brahman vagyok) – azt hangsúlyozzák, hogy minden létező az isteni tudat része, és minden tettünk megszentelődhet, ha felismerjük saját isteni természetünket. A taoizmus és a zen buddhizmus is azt tanítják, hogy az élet minden megnyilvánulása a szentség kifejeződése, amikor azt tudatosan és természetesen éljük meg. Mircea Eliade pedig rámutatott, hogy a vallásos ember számára a világ nem homogén, mert a szent és a profán összefonódik, és az élet minden aspektusa megszentelődhet.
Hamvas Béla úgy látta, hogy 2600 éve túlsúlyba kerültek a létrontás megnyilvánulásai gyakorlatilag egyszerre a teljes akkori művelt világban. De a nyugati vallások oldaláról is azt látjuk, hogy a judaizmus, Pál apostol szemlélete, az abból kinőtt nagyegyházi gyakorlat, majd az iszlám élesen megkülönböztette a szent és a világi fogalmát.
A tudatosság és a szeretet útján elkötelezett útonjáró felelőssége az, hogy ezt az életszentséget ismét megéli és másokat is erre tanít életével!