Az emberiség egy faj. A nemek, testalkatok és emberi különbségek egyenrangúak, de nem felcserélhetők. A különbözőség nem hiba, hanem rend(eltetés).
Ünnepeljük az egyenjogúság elismerését és egyre inkább gyakorlattá válását a nyugati társadalmakban.
Viszont a feminizmus átesett a ló másik oldalára. Amikor egyformaságot hirdetett, és a nőből ugyanazt akarták csinálni, amit a férfi képes megvalósítani.
Van egy alapelv! Fordított esetben? Gyakran alkalmazzuk dogmatikus kondicionáltság esetén.
Az LMBTQ és BLM mozgalmak pedig teljesen elvetették a sulykot! Mára ezek kikeltek, szárba szökkentek, mitöbb rohadt gyümölcsöket teremtek! Az LMBTQ csak felhasználta és kihasználta az egyéb érzéki irányultságú embereket, míg BLM mozgalom pedig nem a feketék egyenjogúságát támogatták, hanem a fehérek gyűlöletét fokozták.
De térjünk vissza a dharma keretébe.
Egyenjogúság igen, egyformaság nem. Ahogy a jin és jang és a skála két vége! A nemek kölcsönös tiszteletére és egymás szeretetére van szükség! 
Mi ünnepeljük, hogy alapvetően kétfajták vagyunk! És elfogadjuk, azokat, akik bármilyen okból meg vannak keveredve. A problémát a másság propagandájában látjuk. És kárhoztatjuk a médiaóriások (Netflix, Disney) propagandafilmjeit, különösen amikor azt hiszik, hogy ezzel nevelnek. Elméket fertőznek meg és kondicionálnak kiváltképp kiskorúak esetén.

A test születik, változik, öregszik és elmúlik – mindezt értékvesztés nélkül. Méltósága nem teljesítményhez és nem fiatalsághoz kötött. Testi méltóság: a test nem szorul magyarázatra, nem kell „meghaladni”, nem kell „legyőzni”, – nem kell „megszelídíteni”, csak jelen kell lenni benne! Az időbeliség is radikálisan ide tartozik: a fiatalságkultusz elutasítása, a „használhatatlan test” narratíva megtagadása, a teljesítményalapú értékelés meghaladása. Ez nem szociális kérdés. Ez szakrális realizmus. Testünk születik, változik, öregszik, elhasználódik és meghal. És mindez nem von le az értékéből. Ez a modul erősíti: a betegséggel és fogyatékkal élők helyét a társadalomban, az idősek méltóságát és végső soron a halálhoz való viszonyt is.
A test nem ideológia! A test nem politikai eszköz, nem identitásfegyver, nem kollektív bűntudat hordozója. Az emberi méltóság megelőzi az ideológiákat.

Minden egészséges test pozitívan értékelendő. Ami gyógyítható: gyógyítandó. Ami nem gyógyítható: támogatandó és elfogadandó.

A szégyen kondicionált ego-védekezés. Betegség, öregedés és gondozás során szükségszerűen összeomlik, mert ellentmond a lét valóságának.
A szégyen és a karma ellentéte. A karma folyamat, nem ítélet. Áramlás, nem minősítés. 
A szégyen viszont: elrejt, befagyaszt, elszakít. Ezért nem kompatibilis a karmával. A karma mozgást kér, a szégyen megdermedést.
Amikor a test: megbetegszik, megöregszik, kiszolgáltatottá válik, akkor a szégyen praktikusan használhatatlanná válik.
Nem lehet: elrejteni a testet, amit ápolni kell, fenntartani az illúziót, amikor segítség kell, „kontrollálni” a létet, amikor az kérdez vissza.
Ez a pont az ego végső hadállása!
A szégyen mint ideiglenes buborék. Ez kulcsmetafora. A szégyen: nem alapállapot, nem természetes reflex, nem „eredendő”. Hanem kondicionált védekezés.
Egy buborék, amely látszólag zárt, látszólag véd, de nincs saját szerkezete. Ezért bármikor kipukkadhat: betegségkor, öregedéskor, szülésnél, haldokláskor, vagy egyszerűen egy szeretetteljes érintésnél.
És amikor kipukkan, nem marad utána semmi, csak a test – ahogy mindig is volt.
A döntő felismerés
Ezt most már tanításként is ki lehet mondani:
A szégyen csak addig tartható fenn, amíg nincs valódi szükség a másik emberre. A gondozás, a gyógyítás, az ápolás leleplezi a szégyent.
Ezért fél tőle az ego. Ezért kapaszkodik belé a kondicionált elme.
A Dharma Centrum szemléletében tehát: a szégyen nem bűn, hanem tévedés. Nem elítélendő, hanem átlátható. Nem harcolunk vele – megvárjuk, míg kifárad.
És kifárad. Mindig.
Mert a test végül igazabb, mint az ego. Ez már nem testelfogadás. Ez realizmus. És ebben a realizmusban a szégyennek nincs jövője.
A klasszikus naturizmus lehetősége pedig nem cél és nem elvárás, hanem a legkevésbé kondicionált tudat természetes következménye lehet, ahol a szégyen már elveszítette funkcióját.

A természetesség és az egyenjogúság kapcsolata még nagyon gyenge lábakon áll. Amíg a nők szinte 100%-a érzi, hogy ciki természetesen szőrösnek lenni, addig nem lehet teljesen egyenjogúságról beszélni. Amíg a női mell túlszexualizált a nyugati és globalista világban, addig sem. Minkét téren sokat zuhantunk! A 80-90-es évek fordulóján még csak az volt csupasz, aki nagyon szerette volna. Ugyanígy normális volt bikini felső nélkül napozni nálunk a strandokon. Most a nők tömegei öncenzúrát alkalmaz, és pont úgy kötelezőnek érzi a melltartót a parton és vízben, mint járvány idején a maszkot.
Higiénia, mint ünnepelt civilizációs érték! A tisztaság nem erkölcsi kényszer és nem vallási szabály, hanem a másik ember iránti tisztelet és figyelem gyakorlati formája. A XX. század egyik csendes vívmánya. A tisztelet határokat teremt, nem tiltásokat. A klasszikus naturizmus nem cél, hanem lehetséges következmény.
Ha kimondjuk a szégyen feleslegességét, ki kell mondani a határok értékét is. Nem erkölcsi szabályozásról van szó, hanem erről:
Nem minden érintés hívás. Nem minden láthatóság meghívás. Nem minden nyitottság közösségi.
Ez védi: a naturizmust az erotizálástól, az egyenjogúságot az egyformaság erőszakától, a szabadságot a szabadosságtól.
Ez a modul teszi tarthatóvá mindazt, amit képviselünk.
Természetesség – Tisztaság – Tisztelet. A statikus ág záró hármassága.
A természetesség nem ösztönuralom.
A tisztaság nem szégyenből fakad.
A tisztelet nem szabály, hanem alapállás.