Tabuk, dogmák, kondicionáltság

Úgy érzem eszmélésem kora óta ezektől szenvedtem a legjobban. Környezetem minden tagja tabukat használt, hogy falakat emeljen, hogy egymást minket elválasszon. A tabuk voltak azok a téglák, melyek a bennünket elválasztó falakká álltak össze. Az emberek ezekből a téglákból építkeztek, hogy magukat egymástól elkülönítsék.

Később az intézményeket megismerve megismertem a dogmákat. Vallási és tudományos, később politikai rendszerek épületeit emelték, melyekből a civilizáció falai mindig is épültek. Később megtanultam, hogy a tabuk és dogmák építőanyagait a kondícionáltság kötőanyagával tartották össze. Ez a malter észrevétlenül jelen van a teljes civilizáció minden polgárának gondolkodásának mintázatában.

E kondícionáltság az avidjá, a tudatlanság, a tompaság.
A téglák pedig a három vágy tézise, bírvágy, kéjvágy, becsvágy.
Antitéziseik pedig a nincstelenség fél-eleme, a félelem, a kéjvágy kötőfékje a szégyen, míg a becsvágy hamis alázata, a megalázott áldozatiság. Eddig a civilizáció keserű kelyhe, a félig üres pohár.

Lelkileg felnőve megismertem, hogy az emberiség nemcsak a civilizáció betegségeiből áll. Kezdetben a észrevettem, hogy a pohár ugyan félig üres, de a figyelmem fókuszát áthelyezve, megláttam, hogy a pohár alján van valami.
Miből áll össze?
Ez már nem civilizáció, hanem kultúra. Sötétebb korokban ez csak egy mécses alján pislákoló láng. Úgy érzem ezért születtem sokadszor vissza ide, hogy a kondícionáltság falait legalább magamban lebontsam, és a szeretet, tudatosság és megélés hídjait építsem.
A vágyaink helyes mederbe terelése esetén nincs szükség a tudatlanság tégláiból álló falakra, hanem köztünk hidak épülnek. E pontifex, hídépítő igény formálta meg a Dharma Centrum létét. Elkerülve a gőgös becsvágyat, nem a civilizációt lebontani, hanem kis közösségben levegőhöz jutni volt a cél. Önismeret, világismeret, Istentudás lett az ív. (Táltosaink voltak az Istentudók és nem az istenfélők.)
Utunk során felismertük, hogy mindezt nem új élményként megismerve vagyunk úttörők és hídépítők, de már őseink hagyománya őrzi, hogy elődeink is táplálták e mécslángot, nekünk csak a szeretet és tudatosság búvópatakja fölé kell ismét hidakat emelnünk. Őseink hagyománya és hagyatéka hatalmas kincs. Azon kevesek vagyunk, akik életük során nemcsak ülnek a babérjain, hanem felállnak és felnyitják e kincsesláda fedelét. Ezen kincsek értő és érző használata a Dharma Centrum. Felismertük, hogy csupán az önismeret nem vezet el az Istentudásig. Csak akkor tudunk két lábbal a földön állni, létezni, ha az egyik szárnyunk a tudás, a másik a szeretet által szárnyal. Önszeretet, világszeretet és az Isteni szeretet, az Agapé együtt teljesíti be mindazt ami van. A pohár mindig félig van. E létélmény katarzisa is kíván lenni a Dharma Centrum.

Ahol a tudás és a szeretet találkozik, ott a falak hidakká alakulnak.

Az emberi közösségek története látható és láthatatlan falak története.
E falak téglái a tabuk, melyek elválasztanak.
Szerkezetei a dogmák, melyek rendszerekké rendezik az elválasztást.
És mindezt a kondicionáltság tartja össze – az a láthatatlan kötőanyag, amely gondolkodásunk mintázataiban él.

Ez az állapot nem bűn, hanem tudatállapot.
Ahol tudatlanság van, ott szükségszerűen jelennek meg a falak.

A vágy önmagában nem ellenség.
De amikor tudattalanná válik, három irányban torzul:
– a birtoklás vágyává,
– az élvezet hajszolásává,
– és az önérvényesítés kényszerévé.

E torzulások ellenpólusai sem szabadítanak fel, csak más formában kötnek meg:
– a hiánytól való félelem,
– a szégyen,
– és az áldozatiságba rejtett hamis alázat.

Így épül fel az a világ, amelyben az ember elválasztva érzi magát:
önmagától, egymástól és az isteni valóságtól.

Mégis, minden korban jelen van valami, ami nem ebből a szerkezetből származik.
Nem a civilizáció része, hanem a kultúráé.
Nem rendszer, hanem élő jelenlét.

Mint egy mécses lángja a sötétben:
kicsi, de kiolthatatlan.

A Dharma Centrum nem a falak lerombolására jött létre.
És nem is új falak építésére.

Hanem arra, hogy ott, ahol lehet, hidak szülessenek.

Hidak:
– ember és ember között,
– tapasztalat és megértés között,
– tudás és szeretet között,
– és az emberi lét és az isteni valóság között.

Ez a hídépítés nem új felismerés.
Őseink hagyománya is őrzi ezt a tudást.
Nem kitalálni kell, hanem újra kapcsolatba lépni vele.
A Dharma Centrum ennek a kapcsolódásnak a tere.

Itt az önismeret nem öncél,
a világ megértése nem puszta tudás,
és az isteni valóság nem hit kérdése.

Hanem egyetlen ív három arca:
– önismeret,
– világismeret,
– és Istentudás.

Ez az ív csak akkor válik teljessé, ha nem egyensúlyozunk, hanem szárnyalunk.
Egyik szárnyunk a tiszta látás, a másik a szeretet.

Önszeretet, világszeretet és az isteni szeretet nem külön utak,
hanem ugyanannak a valóságnak három megnyilvánulása.
Az isteni szeretet – az Agapé – nem érzelem,
hanem az a minőség, amelyben nincs elválasztás.

Ahol ez jelen van, ott a falak értelmüket vesztik.
És ami korábban elválasztott, az kapcsolódássá alakul.

Ez a létélmény nem ígéret, hanem lehetőség.
Nem tanítás, hanem felismerés.
Nem cél, hanem visszatérés.

A Dharma Centrum ennek a visszatérésnek a tere.