A három „pofon” csak a jéghegy csúcsa. A nemzet sorsa inkább olyan, mint egy öreg diófa, amelynek gyökerét évszázadok villámai és viharai tépték. Nem háromszor, hanem harmincháromszor kapott belerázkódtató leckét – tatárjárástól kezdve a vallásháborúkon, kuruc-labanc viszályon, elhibázott modernizáción, idegen érdekeken és önmagunk ellen elkövetett bűnökön át. Mohács, Trianon és Covid csak azok a csomópontok, amikor a sors olyan mélyre ütött, hogy a föld is beleremegett.
És mégis: mintha valami rejtélyes okból mindig újra Mohács kellene. Újra kell a figyelmeztetés, mert a nép – nem rosszindulatból, csak beidegződésből – még mindig elhiszi a pártrendszer meséit: azt, hogy majd „ők” megoldják. Miközben a valódi újjászületés soha nem fentről érkezik, hanem belülről – és alulról.
Hogyan lehetne kilépni ebből az évszázados körhintából?
Nem forradalommal, nem új ideológiákkal, hanem azzal, amit a régiek tudtak, és amit a modern ember elfelejtett:
1. Visszatanulni őseink szerves műveltségét
Nem folklórt, hanem világlátást: a rendet, amelyben ég és föld, lélek és anyag, ember és természet nem vívódik egymással, hanem szövetséget köt. Őseink nem voltak naivak – szerveződtek, közösséget tartottak, helyi autonómiákat építettek. Tudták, hogy a nemzet nem jogi kategória, hanem élő szövet.
2. Globálisan gondolkodni, lokálisan cselekedni
A XXI. század világa összefügg. Aki nem látja át a globális folyamatokat, az csak reagál, nem alakít. Aki pedig nem képes helyben cselekedni – faluban, városrészben, közösségben –, az hiába álmodik nagyot: az álom a fiókban marad.
A kettő együtt a kulcs: tág horizont, gyökérből élő cselekvés.
3. Nemzetivé válni lenézés nélkül
A valódi nemzeti öntudat nem más népek fölé emeli magát, hanem példát ad: tartással, minőséggel, méltósággal. Aki igazán erős, nem lenéz – felemel. Nem kerítéssel, hanem belső tartással védi a hazát.
4. Spirituális kereszténységet élni, felekezeteken túl
Ez nem dogmát jelent, hanem állapotot:
– Krisztus-tudatot, nem felekezeti címkét.
– Egységet, nem viszályt.
– Bölcsességet, amely képes párbeszédet folytatni a védikus tanokkal, a gnosztikus örökséggel, a modern tudati iskolákkal is, anélkül, hogy identitását elveszítené.
5. Ősinek lenni – és mégis válaszolni a modernitás kihívásaira
Az ősiség nem visszafelé fordulás. Az ősiség a forrásra figyelés. A modernitás pedig a kihívás, amelyre választ kell adni. A kettő együtt olyan, mint íj és vessző: az íj múlt, a vessző jelen, a cél a jövő.
6. „Ne az őseinket kövessük, hanem azt, amit és Akit ők követtek.”
Ez a lényeg. Mert ha személyeket követünk, eltévedünk; ha a Forrást követjük, akkor velük állunk egy sorban.
Ők sem önmagukat követték – hanem a rendet, a szellemet, Istent, a dharma örök arányait.
A kérdés végül így hangzik:
Meddig kell még Mohács? Meddig Trianon? Meddig járványok és pánik?
Addig, amíg a nemzet egy része – akár kicsi, de elszánt része – ki nem mondja:
„Elég a külső pofonokból, ideje a belső ébredésnek.”
Nem lázadni kell, hanem szerveződni.
Nem hősködni kell, hanem ébredni.
És nem várni kell, hanem elkezdeni.
Ez az, amire a sors minden nagy történelmi tragédiával tanítani próbált —
és ami nélkül a 34. figyelmeztetés is csak idő kérdése lenne.
